Edo csatornái
Kapitány számtalan nappal és éjszaka koptatta Ginza járdáit – sokszor arccal egész közel az utóbbihoz. Ma is arrafelé tart: visszautazik abba az időbe, amikor a mai bevásárlóutcák helyén cikkcakkos csatornák hálózták be a városrészt.
A japán építőipar híres arról az elfojthatatlan hajlamáról, hogy
mindent aszfalttal borítson, ami nem mozog. Ami viszont a terjedelmet
illeti, a mai betonöntészek nem nagyon szárnyalják túl elődeik
teljesítményét, akik elvágták és feltöltötték azt a városrészt, amit ma
Ginzaként ismerünk, létrehozva egy csatornák és hidak alkotta hálózatot
– még mielőtt az egészet aszfalttal borították volna.
A Tone folyótól elindulva, amely ma a Csiba és Ibaraki prefektúrák
határát képezi az Edo kastélyig mocsár húzódott. Tokugava Iejaszu
1603-as érkezésével, aki az élelmiszer és az építőanyagok folyamatos
áramlását óhajtotta a déli területek (a mai Ginza és Cukidzsi) egészen
a Szumida folyóig óriási fejlesztések előtt álltak. Számos kutat ástak,
a Kanda folyót pedig új mederbe terelték: ahelyett, hogy a Tama folyóba
ömlött volna, Iejaszu egy csatornát építtetett (Doszan-bori), hogy
összekösse a kastélyt Nihonbasival, amely az eredeti tokiói halpiacnak
adott otthont.
A víziutak újabb hálózatát az Edo-korszak (1603-1867) idején építették
ki. A szállítást csoki-bune nevű járművekkel végezték (kis fahajó,
melyet hosszú, a meder fenekének feszített póznákkal löktek tovább). A
csatornák kiépülésével ez vált a szállítás első számú eszközévé. Az új
építésű hidak segítettek abban, hogy az áru a hajóról az utcákra
kerüljön. Ezek a hidak képezik a mai Ginza számos kereszteződését, kis
központját.
A Ginza negyed az egyik olyan ritka városrész Tokióban, ahol a
kanyargós utcák helyett négyzetrácsra fektethető hálózatot találunk. A
Shiodome Media Tower kiállításán száz évvel ezelőtti, léghajóról
készített légifelvételeket láthatunk a területről. A képek felfedik,
hogyan keveredtek egymásba az utak, hidak és csatornák. A Sóva-dóri,
amely a Csúó-dórival párhuzamosan fut dél felé ma már eltűnt. A helyén
1-2 emeletes kunyhók állnak. A Hattori (ma Vako) óratorony a 4
csóme-kereszteződésben, a Hibija park és a Kabukiza a legkönnyebben
felismerhető tereptárgy.
.
A kiállítás egyik fotója a Szandzsukken-bori csatorna és a Siodome
folyó találkozását ábrázolja Simbasinál. A folyó egészen a Toranomonig
nyúlik. Ma már csak egy-két vásárló figyel fel a Miccukosi
bevásárlóközpont és a Cukidzsi között sétálva egy huppanóra és oldalra
kinyúló dudorra a Harumi dórin félúton a Kabukiza felé. Az a megemelt
járda, amely ma egy három mozit, egy Aladdin nevű szexboltot és néhány
éttermet tartalmazó épülethez tartozik valaha a Miharabasi híd volt,
amely a Szandzsukken-bori csatorna felett ívelt át.
1948 és 1953 között a Szandzsukken-borit betonnal fedték le. A helyén
csendes utcák húzódnak, tele boltokkal, irodákkal és kiállítótermekkel.
Az egyetlen megmaradt emlék a Ginza Nine bevásárlóközpont keleti végén
található apró táblácska a nyilvános vécé mellett, amit leginkább a
taxisofőrök látogatnak.
A legnagyobb mesterséges víziút talán a Szoto-bori volt, amely
gyengéden kanyargott azon a területen, amely ma a
Szukibajasi-kereszteződés, elhaladt a Sony building előtt és északra
folyt a mai Printemps shopping complex szomszédságában egészen a JR
Jurakucsó állomásig. A fotókon a csatorna 1928-as állapota látható. Egy
apró csónak épp a betonhíd alatt küözdi át magát. Két tengerész –
valószínűleg a megszálló erőktől – az egyik partról tart a másikra, két
évtizeddel később. Az ívelt homlokzatú Nicsigeki színház, ahol a 40-es
években a nacionalista nagygyűléseket tartották 1953-ban még a
vízparton áll. 1961-ben már a környék mai állapotát láthatjuk egy másik
képen: a Tokyo Expressway autópálya próbál rajta megküzdeni a
forgalommal.